Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Politikailag korrekt szegregáció bölcsiválasztás idején avagy Demcsák leckéje. Stemler Miklós, www.hirszerzo.hu, 2007. március 28. Nehezen képzelhetõ el, hogy a Demcsákot kivégzõ ellenzéki és kormánypárti politikusok ne hasonló szempontok alapján válogassanak bölcsit, ovit a gyereknek, ahogy azt teszi majd’ mindenki, aki teheti – no persze nem olyan hülyék, hogy errõl beszéljenek is. Primitív törzsi társadalmakban a tabu kifejezéssel jelölték azokat a dolgokat, amikrõl nem lehet beszélni. Hogy miért? Leginkább csak. Posztmodernnek becézett társadalmunk a jelek szerint visszatért a fejlõdés eme paradicsomi szintjére, igaz, most már a hasonlóan egzotikus politically correct kifejezést használjuk. Halottról vagy jót, vagy semmit, Demcsák Zsuzsa pedig céltudatosan végezte ki magát az elmúlt egy hónapban. A mûvelet különbözõ stációiról már megemlékeztünk, az eredendõ bûnnek számító bölcsi-para azonban túlmutat egy felületesen, rossz szempontok alapján kiválasztott kormányszóvivõ wannabe ámokfutásán. Demcsák itt érzékeny pontra tapintott – igaz, nehezen elképzelhetõ, hogy szándékosan. A bejegyzést követõ össznépi paláver mindenesetre tanulságos.   Valóban csúnya dolog arról írni, hogy gyerekünket nem szívesen engedjük össze „szociálisan hátrányos helyzetû” kölykökkel, fõleg akkor, mondták sokan, ha az ember épp egy baloldali kormány szóvivõje szeretne lenni. Segítek: nem csak ebben az esetben csúnya dolog. Általában csúnya dolog jövedelmi helyzet alapján különbséget tenni embertársaink, pláne embertársaink ebben teljesen ártatlan gyerekei között. Nem is beszél és ír róla, csupán szégyenlõsen gondolja és kevésbé szégyenlõsen gyakorolja többségünk ezt az elvet. Nehezen képzelhetõ el például, hogy a Demcsákot kivégzõ ellenzéki és kormánypárti politikusok ne hasonló szempontok alapján válogassanak bölcsit, ovit a gyereknek, ahogy azt teszi majd’ mindenki, aki teheti – no persze nem olyan hülyék, hogy errõl beszéljenek is. Az elit példamutatása eddig terjed, nem tovább, és ez inkább káros, mintsem hogy bármi haszonnal járna. Az a védekezés már a Harry Potterben se jött össze, hogy a gonosz nevének nem kimondásával megszabadulunk magától a gonosztól, és a kínos hallgatás a szegregáció problémáján sem segít.   Egy mindennapos, majdnem mindenki által elítélt és majdnem mindenki által használt gyakorlatról éppenséggel nyilvánosan beszélni kellene, nemcsak magunk között, mert ez a jelenség nem tartozik azok sorába, amelyek csak úgy maguktól eltûnnek. Ha egy kényes társadalmi jelenséget csak a politikai korrektség meglehetõsen korlátozó rendszerén keresztül vagyunk hajlandóak megvitatni, akkor a legjobb úton járunk ahhoz, hogy a jelenséget hosszú idõre konzerváljuk a kényeskedõ közbeszéd leple alatt, ahelyett, hogy tennénk is ellene valamit.   Kevesebb lesz vajon a nigger New Yorkban attól, hogy nem tanácsolják az n-betûs szó használatát? Kötve hiszem, mint ahogy azt is, hogy a gondok arrafelé ebben csúcsosodnának ki. Demcsák Zsuzsa és a kálváriáját követõk egy dolgot biztos megtanulhattak: soha többé nem vetemednek olyan böszmeségre, hogy elitista (mindennapos) gyereknevelési elveiket a nyilvánosság elé tárják. No nem azért, mintha azok szerintük rosszak lennének, hanem cikik és kínosak. A mindennapos túléléshez bõven elég ez a lecke, máshoz viszont édeskevés. Stemler Miklós Politikailag korrekt szegregáció bölcsiválasztás idején avagy Demcsák leckéje, www.hirszerzo.hu, 2007. március 28.